Hogyan gyászoljam el az egyetemista kort?

30 fölött vagyok már, de lélekben még mindig egyetemistának érzem magam. Mentális problémák miatt azt hiszem, megrekedtem lélekben a tinikorom legvégén. Mindig nagyon sokat vártam az egyetemtől, mivel középiskolában nagyon jól teljesítettem, de egyre jobban kijöttek a lelki problémáim, aminek következtében az egyetemre jelentkezéskor már nagyon szorongtam és depressziós voltam. Csak sodródtam, de alig vettem részt bármiben, ráadásul nem szerettem és nem érdekelt, amit tanultam.

Mindig azzal nyugtattam magam, hogy ez csak egy állapot, ki fogok jönni belőle, és akkor beindul az élet, és én is maximálisan kiélvezem ezt az életformát; lesz barátnőm, szakkolis leszek, HÖK-ös leszek, OTDK-zni fogok, és ha ügyes vagyok, ráállok egy kutatási irányra és bent is maradhatok az akadémiai szférában és rengeteg értékes kapcsolatom lesz, aztán meg ki tudja. De nem ez lett, a szorongásom és a személyiségzavar "győzött", és ezekből semmi nem valósult meg. Töredékét se használtam ki a lehetőségeimnek, konkrétan egy alvajáró lett belőlem.

Közben meg valahogy elmúltam 30 úgy, hogy kimaradt minden, amire vágytam, és még mindig az munkál bennem, hogy ebbe valahogy vissza kell még kerülnöm, és akkor bepótolok, kijavítok mindent. Újra és újra ide térnek vissza a gondolataim. Nem igazán tudok továbblépni. Nagyon fura érzés, teljesen olyan, mintha átaludtam volna a húszas éveimet. Mintha kívülről néztem volna a saját életemet, de nem lettem volna benne. Több egyetembe belekezdtem, és teljesen diáknak érzem magam azóta is, mintha nem múlt volna el, csak félbemaradt volna, és még vissza kéne mennem befejezni. Teljesen hihetetlennek érzem, hogy más már családapa ebben a korban, meg úgy általában a megállapodást. Minden sejtem tiltakozik, ha rágondolok.

Elsétáltam egy szakkoli mellett, láttam, hogy valami csoportos táncot gyakorolnak és a szívem szakadt meg konkrétan. Úgy érzem, nekem köztük lenne a helyem. Annyira nagy szükségem lett volna egy támogató, jó csapatra, egy odaadó barátnőre, akivel együtt lehettünk volna koliban és akivel együtt fejlődtünk volna. Ennek az egésznek nem lett volna szabad így történnie. Teljesen más embernek kéne lennem. De közben meg múltkor, amikor egy fiatal egyetemista lánnyal beszéltem, és gondolkodtam, hogy elhívjam randira, meggondoltam magam, mert szinte apai ösztönöket indított el bennem, és inkább a keresztlányomnak tudtam volna elképzelni, mint a barátnőmnek egy kapcsolatban. Olyan, mintha valami elmúlt volna úgy, hogy sose kezdődött el igazán.

Nem igazán merek belegondolni a valóságba, hogy hány éves vagyok, és hogyan kéne már gondolkodnom. Volt, hogy bementem egy koleszos buliba, kihasználva a fiatal arcomat, és ott vegyültem kicsit, leszólítottam lányokat (nem megmondva a koromat) és még mindig odavalónak éreztem magam valahogy. Rettegek rágondolni is arra, hogy ez a kapu már bezárult. Ha ezt elengedem, és elfogadom, hogy én úgymond, nem váltam semmivé, akkor tényleg nem tudom, mi marad belőlem. Mit tegyek, hogy megőrizzem a mentális egészségem? Arra is gondoltam, hogy beiratkozom mesterszakra, és ott még megpróbálok barátkozni fiatalabbakkal, amennyire lehet.