Nem értek egyet a szüleimmel, ezt hagynom kellene?

Sziasztok!

Nem gondoltam, hogy valaha is fogok ilyen témában írni ide, de most úgy érzem, hogy meg kell osszam veletek, mert már egyedül nem bírom a terhet!

2,5 éve élek együtt a párommal, a szüleimtől 100 km-re nagyjából. A kapcsolatunk sosem volt tökéletes, mindig voltak viták. Igyekeztek irányítani minden téren, ahogy lehet. És sajnos mivel nem voltam elég határozott és erős, így sikerült is nekik. Nem beszélhettem akárkivel, nem találkozhattam akárkivel. Sajnos nagyon rasszisták, előítéletesek, így nehéz olyan embert találni, aki nekik úgymond "megfelel". Nyilvánvalóan a mostani párom, akivel már 3,5 éve vagyunk együtt, ő sem felel meg nekik. A párom szülei tünemények, nagyon jó kapcsolatom van velük, a saját lányukként kezelnek. És annyira más a neveltetésük, ahogy nevelik a gyerekeket. Nincs szülő-gyerek hierarchia, hanem egy teljesen nyugodt, majdnem hogy baráti kapcsolatuk van. Ez annyira jó szerintem. Viszonylag közel élünk hozzájuk, így velük gyakran találkozunk.

Amióta nem élek otthon, azóta így fokozatosan kezdett kinyílni előttem a világ, és most már ki tudom jelenteni, hogy megszűnt az a "burok", amiben eddig úgymond éltem. Tetszik ez a világ, amit látok igazából, annyira más, mint előtte. Csak itt jön a baj, ugye ragad rám abból a közegből és szemléletből, amiben a párom nőtt fel, így a párom szüleit mindig szidják. Féltékenyek rájuk. Anyagilag nem támogatnak egyáltalán. Mindig, mindenért elég szúrós megjegyzéseik/beszólásaik vannak. Kb minden baj nekik, és még mindig próbálják irányítani az életemet. A párom már nagyon régóta mondja nekem, hogy ez így nem normális, de sosem hallgattam rá, nem foglalkoztam a véleményével. Sajnos érthető, hogy ez nagyon rosszul esik neki, hogy most kezdek erre rájönni, mikor ő már 3 éve mondogatja. A páromat is bántották, dolgoztatják, ha megyünk, összehasonlítgatták az előző párommal. Nyilván, ha valamit nem úgy csinált szegény, ahogy akarták, akkor ő volt a rossz. Nagyon önzőek és csak a saját érdeküket nézik mindig először, a gyerek pedig háttérbe szorul minden esetben. Logikátlanok, csak az a jó, amit ők csinálnak, ahogy ők csinálják.

Úgy érzem, hogy nem tudok már tűrni tovább, elegem van. Nem akarok úgy élni, hogy gyomoridegem van attól, hogy anyám mikor fog beszólni, vagy mikor fognak beállítani csak úgy hozzánk. Ez nagyon nem egészséges és normális. Elég durván el van rontva minden, és szeretnék ebből már minél előbb kiszakadni, mert rombol mentálisan, lelkileg, mindenhogy. Szeretem őket, nyilván. De ezt valahogyan le kell zárni, vagy nem tudom, mert belebolondulok.

Köszönöm, hogyha elolvasod, ha van tanácsod, akkor nyugodtan írd le! :)